Európai Parlament

A brüsszeli kettős mérce a jogállamiság legfőbb ellensége

2020. 11. 15.

Szájer József, a Fidesz–KDNP európai parlamenti delegációjának elnöke többek között azt elemzi, hogy az Európai Parlament járványhelyzetbeli ténykedése miképp megy szembe a jogállamiság követelményeivel.

A jogállam a jog uralma az emberek fölött, vagyis az az elv, hogy a szabályokat be kell tartani, hogy a jog nem lehet személyválogató. A joguralom azt jelenti, hogy nem emberek uralkodnak emberek felett, hanem a jog az úr, ami – szemben a gyakran elfogult, egyes emberrel – egyenlő, igazságos, pártatlan mércével mér.

Ha a demokrácia és a többségi akaratot folyamatosan kontroll alatt tartó jogállamisági elvek egyensúlyban vannak, garantálni tudják a társadalmi akarat és a polgárok, a kisebbségek jogainak összeegyeztetését, ezzel a társadalom békéjét. Ha akár egyik, akár másik irányban megbomlik ez az egyensúly, az könnyen veszélybe sodorhatja a modern demokratikus jogállamot. Az egyén, a bizonyos közösségek jogait figyelmen kívül hagyó jogalkotás jelentős társadalmi elégedetlenséget, konfliktusokat eredményez, a jogállami intézkedések túlzásba vitele pedig aláássa a kormányzat cselekvőképességét, kikezdi az embereknek a demokratikus intézményekbe vetett hitét. Mi, magyarok jól ismerjük a példákat mindkét esetre.

Félelem a nacionalizmustól és a többségi önkénytől

A jogállamiság témája a rendszerváltozás óta folyamatosan napirenden volt. A szabadságukat, a szabad politikai versenyt, a szabad választásokat 1989–1990-ben frissen újra kiharcolt társadalmaink számára a demokrácia, a többségi választás elsődleges és kétségbevonhatatlan érték volt. A folyamatot nyugatról segítők, befolyásolók kezdettől azt tartották fontosnak, hogy a többségi demokrácia elve mellett – úgymond – a nacionalizmust és az esetleg önkényessé váló többségi akaratot kordában tartó intézményrendszer, a jogállamiság és az alapjogvédelem alapvető, aktív tényező legyen ezeknek az országoknak az új alkotmányos rendszerében.

A nyugati országokban épp ekkoriban vált uralkodóvá, hogy a Hans Kelsen-i értelemben eredetileg csupán államszervezési, hierarchikus céllal létrehozott alkotmánybíróságok ezen a funkción messze túllépő, tartalmi, alapjogvédelmi feladatokat, jogosítványokat is magukra vettek. A bírósági vagy bírósági típusú, de valójában negatív jogalkotási természetű eljárások túlerőltetése következtében feltámadt a veszély, hogy megbomolhat a hatalmi ágak közt kialakult egyensúly és kölcsönös ellenőrzés elve, mert egyre mélyebbre behatoltak az addig alapve­tően többségi, demokratikus legitimációjú jogalkotás terepére. Erre a korszakra tehető az alapjogvédelmi intézmények, az ombudsmanok, a nemzetközi bíróságok nemzeti, állami jogköröket puha szabályaikkal, érvelési rendjükkel a jogbiztonság szempontjából szintén problematikus módon kikezdő elszaporodása, befolyásuk korábban nem látott növekedése.

A szabadságukat nemrégiben visszanyert országokat egyesek különösen alkalmas gyakorlóterepnek tekintették az ilyen és ehhez hasonló konstrukciók kipróbálására. Például a négy különböző magyar ombudsman létrehozatala Magyarországon, a hatalmi ágak kölcsönös ellenőrzését tagadó, belterjes, önigazgató bírósági rendszerek erőltetése, a román típusú kiemelt ügyészség létrehozatala, a magyar vagy a lengyel alkotmánybíróságok másutt ismeretlen túlhatalma, a nemzeti bankok függetlenségének a racionális együttműködést már inkább nehezítő, eltúlzott, gyakran életszerűtlen garanciái.

Európa demokráciájának sarokköve

Beszélő példák ezek az egyes „jogállami” intézmények a történelmi gyökereket figyelmen kívül hagyó, eklektikus kopírozásra, a jogállamisági szempontok eltúlzására, a végrehajtó és a törvényhozó hatalom gyengítésére. Ahogy szintén példák (de nem kevésbé) a fogalmi zűrzavarra, a szellemi igénytelenségre, a gyarmati mentalitásra, a nyomásgyakorlásra és a politikailag elfogult, féltudományos, ideológiai természetű törekvések leplezésére, a demokrácia, a többségi döntéshozatal lebecsülésére, néha pedig bizonyos eliteknek, talajukat vesztő politikai csoportoknak a démosz hatalmától való páni félelmére.

A jogállam szempontjait minden intézményre egységesen kell alkalmazni. Ez alól semmilyen hatalmat gyakorló testület nem maradhat ki. Így kerültek be az Európai Unió szabályozásába is a polgárokat a közösségi intézményekkel, az önkényes jogalkotással szemben védő alapjogi, jogállami elvek. Erről szól az Alapjogi charta. Mivel az unió nem állam, hanem sajátos, szerződésen alapuló szervezet, ezért a demokrácia vagy a jogállamiság feltételeinek teljes mértékben eddig nem volt képes – és mivel fontos alapfeltételek hiányoznak –, bizonyos tekintetben nem is lesz soha képes maradéktalanul megfelelni. Az unió legfontosabb és legerősebb demokratikus legitimációs komponense, Európa demokráciájának sarokköve, végső biztosítéka ma is a tagállamok törvényhozásának többségi elvet követő szabad választása. Az Európai Parlament mint kvázi képviseleti intézmény az unió sui generis demokratikus deficitjét, a demokratikus legitimáció gyenge közösségi voltát több évtized után sem képes hatékonyan ellensúlyozni.

Az unió közös intézményei közben még aktívan ellen is álltak a felettük létrehozandó jogállami kontrollnak. Az elmúlt években, miközben ők maguk a tagországokat ugyanezért bírálták, sorra elhárították a maguk feletti külső ellenőrzésre való törekvés szikráját is. Figyelmen kívül hagyták a garanciákat, agresszív módon átléptek a szubszidiaritás őket kötő korlátjain, az uniós demokráciadeficit csökkentésére irányuló rendszereket pedig rendre úgy kezelték, úgy formálták, hogy azok véletlenül se fenyegethessék az ő hatalmukat. A nemzeti parlamentek uniós jogalkotásba való, a lisszaboni szerződés által létrehozott új beleszólási joga látványos kudarc. Az egymillió aláírással indítható civil kezdeményezés nem kevésbé. Az elmúlt évtizedben, mióta ezek a szabályok hatályosak, még egyetlen sikeres példát nem produkáltak. Az uniós intézmények úgy rázták le magukról a nekik nem tetsző, őket ellensúlyozni hivatott kezdeményezéseket, mint kutya a vizet.

Sargentini-jelentés jogalap nélkül

Bátran kimondhatjuk tehát, hogy az unió hadilábon áll a jogállamisággal, a joguralom elveivel. Az Európai Parlament (EP) az alapító szerződéseket kiforgató értelmezésével, tizedrangú jogi státusú belső jogi szolgálati iránymutatásokkal alakítgatja aktuális érdekeihez a szavazatszámlálás szabályait, amint ez megtörtént a Sargentini-jelentésnél vagy az uniós főáram által nem kedvelt lengyel képviselő parlamenti alelnöki székből való eltávolításánál. Továbbá az Európai Parlament elfogadta a Magyarországról szóló Sargentini-jelentést, amelynek számos eleméről maga is nyíltan beismeri, hogy az uniós jog alapján nincsen hozzá jogalap.

A legutóbbi durva példa, hogy a Covid–19 okozta válságra való tekintettel az EP elnöksége távolsági elektronikus szavazási rendszert vezetett be az eljárási szabályzattal ellentétesen, amely alapértelmezés szerint kifejezetten előírja a képviselők jelenlétét. E súlyos jogsértés miatt megkérdőjelezhető a 2020 márciusa óta az Európai Parlamentben leadott valamennyi szavazat érvényessége. A parlament eljárási szabályzatán csak a képviselők abszolút többsége változtathat vagy módosíthat, annak valamely résztestülete vagy elnöke nem. Ezenfelül az EP azokat a bírósági döntéseket is nyíltan figyelmen kívül hagyja, amelyek arra kötelezik, hogy egy év során legalább tizenkét plenáris ülést kell tartania Strasbourgban.

A bizottság sem jobb nála. A Juncker-bizottság idején az Európai Bizottság új főtitkárának kinevezésekor – pontosabb volna a puccs kifejezés használata erre a machiavellista akcióra – a rá kötelező szabályok „kreatív” értelmezését alkalmazta, és amikor a parlament ezt a jogi visszaélést határozatban bírálta, valamifajta furcsa uniós szolidaritástól vezettetve megmaradt a minden szankció nélküli, fogatlan, a jusztizmorddal létrehozott helyzetet lényegében szentesítő fejcsóválásnál.

Kontroll nélküli uniós intézmények

A bizottság a tagállamok jogállamisági helyzetéről szóló éves jelentések készítésébe kezdett. Több mint sokatmondó, hogy az uniós intézmények – a bizottság, a parlament, a tanács stb. – működéséről nem léteznek ilyen jelentések. Nyilvánvalóan nem azért, mert nem akadnak problémák ezen a területen. Valójában senki sem ejt szót róla, hogy a 2. cikkben szereplő jogállamiság elve rájuk is vonatkozik!

A valóság az, hogy elsődlegesen az uniós intézményekre vonatkozik.

Ezek után nem csoda, hogy a közösségi uniós intézmények az eredetileg rájuk vonatkozó jogállami szabályokat szívesebben alkalmazzák maguk helyett inkább a tagállamokra. A jogállamisági mechanizmusokra vonatkozó, különösen az elmúlt hónapokban részletesen tárgyalt jogállamisági kondicionalitásra vonatkozó, az elmúlt évtizedben az egyes intézményekben részletesen tárgyalt különféle írásos anyagok, előterjesztések, javaslatok alig foglalkoznak magukkal az uniós testületekkel. Saját működésükre nézve nem törődnek a jogállamisággal, mert a jogállamisági buktatások valódi célja a tagországok megregulázása, az uniós kompetenciáknak a nemzetiek rovására való növelése, vagyis az alig leplezett politikai vagy épp pénzügyi nyomásgyakorlás, továbbá az ostoba föderalista feltételezések alkalmazása.

A felszín, a méltányosság és a pártatlanság elveinek látszata és tettetése senkit ne tévesszenek meg! Világosan körülhatárolható, azonosítható intézményi, ideológiai, pártpolitikai önzések, bizonyos tagországok csoportérdekei jelölték ki már eddig is azt a mezsgyét, amelyek mentén a Magyarország, Lengyelország, Románia, Csehország ellen folyamatban lévő vagy elindítandó büntető-, fegyelmező eljárások haladnak.

Kivétel nélkül térségünket kritizálják

Az unióban kezdettől jelen levő nyugati–keleti aszimmetrikus uralmi, befolyásolási viszony, motiváció szintén aktívan tetten érhető, hiszen az eddigi kezdeményezések vagy az épp asztalon levő tervek kivétel nélkül mind a kétezres években csatlakozott országok ellen irányulnak. Közben csendben, célzatos és önmagáért beszélő szelektivitással átsiklottak a nyugati példák, az osztrák elnökválasztás jogállamiságot durván sértő elcsalása felett, az úgynevezett sárga mellényesekkel szembeni brutális rendőri fellépés felett Franciaországban, a belga rendőri szervek fatális visszaélése felett egy szlovák állampolgárral szemben.

A kettős mérce jól ismert módon és minden tapasztalat szerint a jogállamiság, az együttműködés, az egyenrangúság legfőbb ellensége. Mérgező. Aláássa a tagországok, a polgárok unióba vetett bizalmát.

Át kell látnunk a szitán! Közös európai ügyeink megtárgyalásához először ugyanis tisztánlátásra van szükség, arra, hogy mindenki észrevegye a takargatott hátsó szándékokat, a politikai, az ideológiai előnyszerzés távolról sem fair praktikáit.

Uniós tagságunk egzisztenciális jelentőségű számunkra, de tudjuk, hogy határozott tervek, küzdelem és ütközések vállalása nélkül, hatékony ellenerő gyakorlásának hiányában a közösség figyelmen kívül hagyhatja tagországainak érdekeit.

Magunk mögött kell hagynunk az újonnan elszaporodott, utasítgató, szankcionáló, kényszerítő és parancsolgató uniót. Ideje visszatérni az egyenjogú európai nemzetek szabad együttműködéséhez, ahhoz, amely már eddig is oly sok sikert hozott Európának.

Európa csak erős nemzetekre alapozva őrizheti meg békéjét, páratlan befolyását, erejét és gazdagságát. A brüsszeli buborékban sokan úgy gondolják, hogy ez egy zéró kimenetelű játszma. Úgy vélik, hogy az EU csak abban az esetben lehet erős, ha a tagállamok gyengülnek. A történelem ennek az ellenkezőjéről nyújt tanúbizonyságot. Az Európai Unió csak akkor lehet erős, ha erős tagállamokra épül. Akkor egy win-win játszmává válhat, ismét. De ez esetben az első lecke: a jogállamiság szabályait az uniós intézményekre is alkalmazni kell. Nincs kettős mérce! A parlament sem kivétel! A szerződés 2. cikke az egész EU-ra vonatkozik. Ideje rendbe hozni a dolgokat! A parlamentnek először a saját háza táján kellene söprögetnie, mielőtt másokra förmed.

Magyar Nemzet – 2020. november 12.