Hírek

Quo-vadis Európa?

Quo-vadis Európa?

2005. 07. 21.

Európa mélyen elbizonytalanodott. Kudarcot vallottak az Európai Unió következő költségvetési kereteiről folytatott legmagasabb szintű tárgyalások és megbukott két nagyon fontos tagállamban az Alkotmányos Szerződésről kiírt népszavazás. A költségvetési tárgyalások is megmutatták, hogy egymástól gyökeresen eltérő európai felfogás csap össze egymással: azoké, akik azt szeretnék, hogy az integráció a szabad kereskedelmi térség szintjén ragadna le, illetve azoké, akik egy politikailag egységes Európai Unióban gondolkoznak.

A francia elnök elsősorban azért írt ki népszavazást az Európai Unió Alkotmányos Szerződésről, mert a francia politikai elit úgy gondolta, ezzel is demonstrálja Európa előtt, hogy az egyébként francia gyökerű, jelentősen franciák által és szája íze szerint megfogalmazott Alkotmányos Szerződés (az Alkotmányos Szerződést létrehozó Konventnek francia elnöke volt, a korábbi francia köztársasági elnök személyében) mellett milyen egyhangúlag áll majd ki a francia nemzet, ezzel is megerősítve a francia befolyást az uniós döntéshozatalban. (Chirac francia elnöknek nem ez volt az első tévedése. Hisz emlékszünk, biztos kormányzati többség birtokában előrehozott választásokat írt ki, amelyeket az ellenfél, a szocialisták nyertek meg.)
 
Az Európai Unió a jelenleg hatályban lévő Nizzai Szerződés alapján működőképes, mint ahogyan most is annak alapján működik huszonöt tagországgal. Természetesen az Alkotmányos Szerződés elfogadása fontos előrelépés lenne, ha nem is olyan nagy mértékben, mint ahogyan arról számos brüsszeli politikus és szakértő nyilatkozik. Emlékszem a korábbi nyilatkozatokra, amikor Nizzában aláírták a jelenlegi alapszerződést, akkor azt mondták, ezt azért teszik, hogy működőképessé tegyék az európai döntéshozatalt az új tagországokkal is.

Valóban igaz, hogy az Alkotmányos Szerződés-tervezet elutasítása egy nagy európai vállalkozás kudarcát jelenti, amely jó ideig káoszhoz vezethet az európai intézményi építkezésben. Félő az is, hogy az Unión belüli légkör is megváltozik. Ugyanakkor számos, Európa számára nagyon fontos téma most van napirenden és nekünk magyaroknak elsősorban e kérdésekre kell összpontosítani figyelmünket. Ezek közül a legfontosabb a következő hét évre szóló költségvetési tervezés.

Európa rosszul áll a világméretű versenyben, hisz az Európai Unió gazdasági teljesítménye nemhogy közeledett volna az Egyesült Államokhoz vagy a kínai gazdasághoz, hanem éppen távolodott. Az Alkotmányos Szerződés többek között erre a problémára is megoldást adott volna eljárási oldalról besegítve, annak érdekében, hogy könnyebben lehessen többségi döntésekkel olyan kérdésekben határozni, amelyek segíthetik az Uniót az Egyesült Államokkal vagy a Távol-Kelettel folytatott versenyben. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a ma gyakran elmeszesedett európai gazdaságnak épp az elmúlt évtizedben hatalmas változásokat végrehajtó, dinamikus új tagországok példája adhat megújulást.
 
Az Európai Unió válaszút elé érkezett. Az utolsó mentőöv a régi tagállamok számára a bővítés volt, vagyis az, hogy egy szélesebb piaccal Európa igyekezett saját versenyképességét javítani. Kissé visszásnak tűnik ugyanakkor számunkra, hogy egy olyan Unió, amely egyik létfeltételének a folyamatos bővítést tekinti, a rászoruló tagállamokat egyre kevesebb támogatáshoz juttatja.
 
Az Európai Unió egyik fontos alapértéke éppen az a szolidaritás, ami miatt többek között mi is csatlakoztunk. A mostani bővítés volt ugyanakkor az Unió történetében a legnagyobb és egyben a legfukarabb. Koppenhágában már mindenki tudta, hogy messze rosszabb feltételekkel csatlakozunk, mint korábban Portugália, Görögország vagy Írország. Csökken a szolidaritás az Európai Unión belül. Németország és a többi nagy nettó befizető tagállam egyre inkább ellenáll annak, hogy a költségvetéséből még a mostaninál is többet fizessen be az Unió kasszájába, hogy ezzel biztosítsák a gyengébbek felzárkóztatását. Egyre bezárkózottabbá, egyre önzőbbé válnak a régi
15-ötök, és az újonnan jötteknek mind kevesebb jut.

Óriási szakadék tátong az európai polgárok "európai" értékei, és az uniós vezetők "európai" értékei között, pedig Európát az értékek határozzák meg. Európai parlamenti képviselőként naponta tapasztalom, hogy az Európai Unió egyes intézményei szembemennek saját értékeikkel. Amikor például azt mondja az Unió egy tagjelölt ország esetében – amelyről mindannyian tudjuk, hogy a közösségi jogszabályokat nyilvánvalóan nem fogja tudni betartani-, hogy csatlakozhat, egy másiknak pedig – amely gyakorlatilag mindenben megfelel-, azt mondja, hogy, ha nem talál meg egy tábornokot, akkor nem csatlakozhat, nos akkor számos európai uniós polgár szemében elveszíthetik hitelüket a verdiktet kimondó uniós intézmények és politikusok. Az ilyen politikai döntéseknek épp az a veszélye, hogy az európai elveket és értékeket teszik próbára.
 
Az Európai Uniónak a közös értékeken kell alapulnia, és ezen értékeknek megfelelőn kell cselekedjen. Ezért is szorgalmaztam – és ennek II. János Pál pápa volt a kezdeményezője –, hogy a keresztény gyökerekre történő hivatkozás kerüljön be az Európai Unió Alkotmányos Szerződésébe.

Az Alkotmányos Szerződés elutasítása számos elvi, politikai, társadalmi kérdést vet fel, melyekre az európai politikai elitnek válaszokat kell adnia.  

Nem kerülhető meg például az európai határok kérdése. A határok nem jelentenek feltétlen választóvonalat, a szomszédokkal folytatott viszonyra különféle forgatókönyveket lehet kidolgozni. Ez felölelheti a határon átnyúló együttműködést, a regionális politikát, és a jelenlegi szomszédságpolitika tartalmi tágítását. Azt viszont nem lehet hagyni, hogy az EU végtelenül bővüljön, hiszen az önazonosság és a méret között van összefüggés. Az Európai Unió további bővítésének két dolog is gátját szabhatja; az egyik, a tagjelölt ország és a tagországok közötti kulturális, vallási, gazdasági, történelmi közösség, másodsorban pedig az Európai Unió gazdasági felszívóképessége. Nem válhat az Európai Unió egy ENSZ-hez vagy EBESZ-hez hasonló nemzetközi multilaterális szervezetté.

Hamis okoskodás tehát az, hogy nem akarunk újabb határokat Európában. Magyarország ugyan mindig Európa része volt – kivéve azt a negyven évet, amikor kiírtak minket az európai történelemből -, de az európai uniós csatlakozásunkkor a mi szándékainkat is az vezérelte, hogy egy olyan jól definiált és működő integrációs rendszerbe lépjünk be, amely önálló és életképes. Ennélfogva nehéz arra a következtetésre jutni, hogy nem fogadjuk el, ha van "azon kívülálló" státus is.  Európa egy földrész, abba nem kell belépni.  

Az értékrend az, ami összeköti az európai nemzeteket és polgárokat, és egyben identitást is ad nekik. Az értékrend pedig nem olyan kategóriarendszer, amelyből rövidebb-hosszabb távú aktuálpolitikai, vagy geopolitikai szempontok szerint mazsolázni lehet.  Ebben következetesnek kell lenni, hogy valódi összetartó erőt képezzen. Európa jövőképét pedig lehet a tagállamok értékrendjére és vívmányaira alapozni. Ilyen közös, a kereszténységből eredő értékek a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok, emberi méltóság, család, nemzet, közösség, felelősség.

Az Európai Unió jelenlegi "válságának" valódi oka, hogy az Unión belüli politizálás az elitek privilégiuma lett. Amikor megkérdezik az állampolgárokat az Európai Unióról alkotott véleményükről – és általában irreleváns milyen kérdés apropóján – gyakran nemleges a reakció. Az elutasítás leggyakrabban nem a népszavazásokon feltett kérdésekre vonatkozik, hanem más természetű elégedetlenség kinyilvánítása. Miért kell népszavazást kiírni az Európai Unió intézményi reformjáról, hiszen az új Alkotmányos Szerződés elsősorban intézményi reformot hajtott végre, ami kevésbé érdekli a polgárokat? Rossz kérdést tettek fel az állampolgároknak a francia és holland népszavazásokon, az arra adott állampolgári válaszok viszont jók voltak. Mert egy francia és holland polgárt miért érdekelné az Európai Unió intézményrendszere, viszont foglalkoztatja, vajon az EU képes-e számára szabad mozgást, alacsony árakat, munkahelyet, vagy biztonságot adni? 

A mostani válságra pedig a megoldás biztosan nem az, hogy majdan az állam-és kormányfők hosszú, zárt ajtók mögötti vitákat folytatnak. A megoldás abban az irányban keresendő, hogy a polgárok valóságos problémáit megoldó, hosszú távú érdekeit szolgáló politikákat kell meghatározni. E megközelítésből pedig automatikusan kiesnek a parciális érdekek, a rövid távú, mentőöv-szerű vagy egyszeri kezelést biztosító megoldások.  Végre a valós problémákkal kell foglalkozni, mint az európai kontinens társadalmainak elöregedése, munkanélküliség, fenntartható gazdasági fejlődés, versenyképesség, terrorizmus elleni harc, globalizáció, Kína és India felemelkedése. Mert mit várnak az emberek a politikusoktól? Munkát, otthont, biztonságot. Ezeket a problémákat, és az azokra adott megoldásokat a polgárokkal történő párbeszéd keretében becsületesen át kell gondolni, és végrehajtani.

Mielőtt viszont kifelé tekintünk, és a kiutat keressük a jelenlegi helyzetből, kezdjük a reformot a ma még fennálló igazságtalan, és alaptalan tagállami megkülönböztetésekkel. Ne merüljünk el az európai uniós intézményi köldöknézésbe! A régi 15-ötök jelenlegi legfontosabb feladata, hogy együtt az újakkal, haladéktalanul bontsák le Európa szerte az új tagok polgárainak szabad munkavállalása útjába épített akadályokat, hozzák egy szintre a mezőgazdasági támogatások összegét, és fogadják el az új tagállamok felzárkózását is biztosító uniós költségvetést. Kapja meg a lengyel, a magyar, az észt paraszt, vállalkozás és régió ugyanazokat a támogatásokat, amelyeket az osztrák, francia és brit társai. Legyen a közeljövő feladata az európai gazdaság legnagyobb részét kitevő szolgáltatások – eddig csak papíron meglévő – szabadsága előtti akadályok lebontása. Fogadja el az Európai Unió a szolgáltatási irányelvet.

Kezdjük a megújulást együtt, mind a huszonöten, igazságtalan, mesterséges, belső megkülönböztetések nélkül!
                               

Dr. Szájer József


(Cikk a Népszabadságban jelent meg)