Európai Unió

Szájer József: A főbenjáró vétkek és a tények

2017. 10. 15.

Válasz és cáfolat Steven Lukes New York-i professzor Magyarország elleni kritikáira

Tisztelt Professzor Úr! Lelkesedéssel vegyes csodálkozással olvastam nemrégiben néppárti kollégáimhoz írott, Magyarországról és a budapesti Közép-európai Egyetemről szóló, a néppárt integritásáért és értékeiért aggódó levelét. Lelkesedéssel, mert örülök, hogy a világ tudományos életének egy fontos szereplője fontosnak tartja, hogy nyilatkozzon rólunk, hogy jó tanácsokat adjon nekünk. Végül is a néppárt az Európai Parlament és az európai politikai élet legnagyobb, legbefolyásosabb szereplője, ezért a közfigyelem fontos számunkra. Az ilyen, kívülállóktól vagy a más politikai irányzatok képviselőitől érkező aggódás mindenképpen megtisztelő. Csodálkozással is, mert eddig nem voltunk tisztában azzal, hogy ennyire érdeklődik a mi európai pártunk egysége, értékvilága, politikája iránt. De lehet, hogy ez csak az én figyelmemet kerülte el, ami az én mulasztásom.

Magyar képviselőként, a Magyarországot kormányzó Fidesz tagjaként ugyanezt mondhatom a saját hazámról és pártomról vagy az ország Európa-szerte mára nagy tekintélyt kivívott miniszterelnökéről, Orbán Viktorról ön által írottakra. Igaz, ez esetben a lelkesedésembe és csodálkozásomba csalódás keveredik. Arra, amit ön mond – joggal – sokan odafigyelnek. A tudomány, a politikai elmélet hivatásos képviselőiben az emberek azért bíznak, mert feltételezik, hogy állításaikat tényekre, kutatásokra, az elemzett téma hétköznapinál mélyebb, alapos ismeretére építik. Ha nem így lenne, akkor az önök megítélése is ott lenne, olyan alacsonyan, ahol azoké a politikusoké vagy újságíróké van, akik másod- vagy harmadforrásokból, másolt, eltorzított vagy hamis Google-mélységű (sekélységű) információkat terjesztenek kritikátlanul, anélkül, hogy meggyőződtek volna azok igazságtartalmáról. Tudatlanságból, szellemi restségből, lustaságból, politikai korrektségből, rosszindulatból vagy csak mert nem akarnak szembe menni az éppen divatos főárammal, nem akarják megkérdőjelezni az uralkodó, elterjedt-elterjesztett hamis látszatokat.

Tisztelt Professzor Úr! Sajnos ön is beleesett ebbe a csapdába. A levelében állítottak jó része nem állja ki az igazság próbáját. Azt írja, hogy Magyarországon veszélyben van a demokrácia. Azt, hogy Orbán Viktor nekiment a bíróságnak, a médiának, az oktatásnak, a Közép-európai Egyetemnek. Támadja a bevándorlókat, a roma kisebbséget, az Európai Uniót…

EGY EGYMONDATOS IDÉZET VOLT A BÍRÁLATOK FORRÁSA

A mi politikai kultúránk szerint egy demokratikus ország, annak miniszterelnöke és legjelentősebb pártja ellen ezek súlyos vádak. Olyanok, amelyeket még egy felületesebb politikustól is illendő, etikus, bevett dolognak kellene lennie, hogy bizonyítsa, hát még a politika elemzésével évtizedek óta tudományosan foglalkozó tanárnak. Az ön által állítottak alátámasztásául egy francia újságból ollózott ki egy egymondatos idézetet. Nos, ez nem az az alaposság, amit az önre figyelő polgárok, tanítványai, köztük magam is elvárok, elvárnak. Főleg nem, ha ehhez főbenjáró vétkeket ostorozó vádak párosulnak.

De ha már ön nem vette a fáradságot, hogy a kritikáját megalapozó tényeknek annál alaposabban utánanézzen, mint hogy azokat valahol egy újságban olvasta, szívesen segítségére sietek, amivel talán elbizonytalaníthatom sommás és kategorikus ítéleteit.

Kezdjük az igazságszolgáltatást és a médiát érintő állításokkal. Mindkét ügy fait accompli, ahogy azt az ön kedvenc és idézett francia újságja, a La Croix mondaná. Az ezzel kapcsolatos öt évvel ezelőtti vitákat lezártuk, amelynek végén a magyar kormány minden kérdésben írásban is rögzített megegyezésre jutott az Európai Bizottsággal. A 2011-es bírósági reform eredményeképpen mára Magyarország a Viviane Reding biztos asszony által kidolgozott European Justice Scoreboardján (Igazságügyi európai rangsor) huszonnyolc országból a középső mezőny az elejére emelkedett fel a bíróságok függetlenségének viszonylatában, megelőzve még magát az érett demokráciát, Franciaországot is. Az már csak a kettős mérce miatt van, hogy sosem hallunk-olvasunk arról, hogy a nálunknál rosszabb helyezésű országokban, mondjuk francia földön, veszélyben lenne a jogállamiság, mindig csak a mi országunkat bántják.

A magyar sajtótörvény is már több mint fél évtizede hatályban van. Elfogadásakor Európa-szerte temették a magyar sajtószabadságot. Azt javaslom önnek és a hasonló vádakat még mindig szajkózóknak, hogy jöjjenek el Magyarországra, menjenek el egy újságosbódéhoz, és olvassák el a napi- és hetilapok címlapjait, vagy ha az utazáshoz nincsen kedvük, akkor nézzenek bele az Index, a 444, a HVG, a Népszava vagy a Magyar Nemzet portáljaiba. Kevés olyan ország van, ahol ennyire durván és nyíltan támadják a lapok a kormányt, annak kivétel nélkül minden intézkedését. Ráadásul mi Európa azon országai közé tartozunk, amelynek az Európai Bizottságtól származó hivatalos papírja van arról, hogy a mi sajtótörvényünk Európa-konform. A magyar médiatörvénynél alaposabban és hosszadalmasabban nem nagyon világítottak át jogszabályt még soha eddig Brüsszelben. A bizottság által kért változtatásoknak Budapest eleget tett, a tárgyalások (immár csaknem öt éve) megegyezéssel zárultak. Ez persze szintén nem tart vissza senkit, sem felületes vagy rosszindulatú francia újságírókat, sem európai zöldpolitikusokat, szocialista biztosokat, német kancellárjelölteket attól, hogy még mindig ezen a döglött lovon lovagoljanak.

Ami a bevándorlást illeti – nincs itt hely ennek alaposabb kifejtésére -, annyit mindenképp elmondhatok önnek, hogy a magyar kormány – szemben minden más európai kormánnyal – erről a polgárok mindennapi életét oly közvetlenül érintő, sorsdöntő társadalmi változásról nem volt gyáva megkérdezni minden egyes intézkedése előtt a magyar választópolgárokat. Tavaly népszavazást tartottunk, és éppen a napokban indul a harmadik nemzeti konzultáció ebben az ügyben, ahol hétmillió magyar választópolgár oszthatja meg a véleményét a kormánnyal és egymással a migráció témájában. Nehezen tartható az az állítás, hogy az ország határainak határozott védelme, annak garantálása, hogy a belső, Schengen által biztosított szabad mozgás övezetébe csak ellenőrzött és legális módon lehessen belépni, Európa- vagy migránsellenes intézkedés volna. Mi sosem feledkezünk meg arról, hogy a magyar kormányt a magyar polgárok választották meg, hogy annak elsődleges feladata a magyar polgárok, az ország védelme, és ugyanez vonatkozik Európa más országaira vagy az unió vezetőire is!

A leginkább a magyar cigánysággal kapcsolatos megjegyzése szomorított el. Az évtized elején, amikor mi töltöttük be az unió elnökségét, éppen Orbán Viktor kormánya volt az, amely először Európa hivatalos napirendjére vette és elfogadtatta az Európai roma stratégiát. Pártom, a Fidesz majdnem már húsz éve megkötötte a stratégiai politikai szövetséget Magyarország legnagyobb roma szervezetével, a Lungo Drommal. Képviselőik ott ülnek a magyar Országgyűlésben a Fidesz soraiban. Rövid kihagyással tíz éven át az Európai Parlamentben ülő egyetlen cigány képviselő, Járóka Lívia, a Fidesz listáján került be. Tízmillió európai roma ember képviseletét látja el, és pártom épp a napokban jelölte őt az Európai Parlament alelnökének a megüresedett magyar helyre. Remélem, a szocialisták, zöldek, liberálisok és kommunisták nem dobják sutba fennen hangoztatott kisebbség- és romabarát elveiket, mikor a parlament történetében az első cigány képviselőre tudnak majd szavazni! Most a szövegelésen túl tettekkel is bizonyíthatnak.

MAGYARORSZÁG ELKÖTELEZETT AZ UNIÓS TAGSÁG MELLETT

Hamis az a beállítás is, hogy a magyar kormány Európát támadja. Higgye el, az én hazám és magam is éltem olyan rendszerben (Varsói Szerződés, KGST stb.), sajnos túl hosszan, ahol a Moszkvából érkező ukázokra bármilyen kicsi kritikája is súlyos szankciókkal számolhatott. Az uniót mi a nemzetek közösségének tekintjük, ahol nem egy központ mondja meg előre a tutit, hanem a huszonnyolc tag összeül és kialakítja az álláspontját. Mi, amikor Brüsszelt, az unió bizonyos intézkedéseit bíráljuk, azért tesszük, hogy jobbítsunk, hogy részt vegyünk a jobb megoldások kialakításában. Az Európai Parlament tagjaként hiszek a vitákban, abban, hogy több szem többet lát, és hogy vitákban jobb megoldások születnek, mint az arrogáns parancsolgatásban. Ennek mindennél hangosabban szóló bizonyítéka, hogy a huszonnyolc tagország között Magyarország van ma a második helyen a polgárok unió iránti támogatása tekintetében. A kritikus hozzáállás, a jobbító szándék, a vitában megérlelt döntések növelik az emberek bizalmát, a kritikátlanság, az alaptalan, szédelgő feldicsérés pedig csökkentik!

Leveléből világos, hogy – ki tudja, kinek a biztatására – levelét elsősorban a CEU miatt írta képviselőtársaimnak. Az elmúlt néhány hónapban sokat hallottam én is a parlamentben, olvastam a sajtóban arról, hogy a tanszabadság, a szerzett jogok tiszteletben tartása mindennél fontosabb európai érték. A magyar Országgyűlés áprilisi döntése – szemben a vádakkal, hogy bezártuk volna az egyetemet – nem támasztott teljesíthetetlen vagy akárcsak szokatlan feltételeket sem. Az ezzel ellentétes vád képtelenségét igazolja, hogy az érintett egyetemen – amelyről a világsajtó és néhány európai politikus máig azt állítja, hogy Orbán Viktor felszámolta – zavartalanul folyik a tanítás, amiről maga Ignatieff rektor úr biztosította nemrégiben egy körlevélben a hallgatókat és az oktatókat. (Láttunk már karón varjút! A magyar Klubrádió is folyton azt üzengette a világnak és Európának, hogy megszüntették, miközben máig folyamatosan hallható, és biztosíthatom önt, hogy a magyar sajtószabadság nagyobb dicsőségére, nem kíméli sem a kormányt, sem Orbán Viktort, sem a Fideszt. Néha persze az igazságot sem, de ennek megítélése komplikáltabb, most nem mennék bele.)

A törvénymódosítás célja, hogy az országban működő egyetemek alkotmányos státusa felől senkinek ne lehessen kétsége. Az oktatás szabad, de a tanszabadságot és a diplomák minőségének alapfeltételeit az állam garantálja mindenhol a világban. A magyar törvényhozás, miután áttekintette a Magyarországon működő egyetemek státusát, nem talált olyan különleges indokot, amiért egy külföldi – egyébként túlnyomó többségében nem magyar hallgatókat tanító – magánegyetem továbbra is élvezzen bizonyos olyan adózási, foglalkoztatási és egyéb privilégiumokat, amelyek a magyar vagy európai versenytársainak nem járnak. Ahhoz a különös és szokatlan gyakorlathoz pedig, hogy egyugyanazon kurzusért továbbra is egyszerre két diplomát bocsáthasson ki (egy magyart és egy amerikait is), egy, az érintett nem uniós országgal való nemzetközi szerződést követel meg mostantól, amennyiben az intézmény –         mint az amerikai CEU – az anyaországban nem folytat semmiféle oktatási tevékenységet. Vagyis megszüntették azt az állapotot, hogy vannak az egyenlőknél egyenlőbbek. Nehéz volna elmagyarázni a magyar és európai választópolgároknak, hogy bizonyos unión kívüli magánegyetemnek több joga lehet magyar, európai földön, mint az adófizetők pénzéből fenntartott magyar állami intézményeinknek. Ha önnek vannak indokai a privilegizálásra, ossza meg velünk! Amúgy tudomásom szerint a CEU kérdésében New York állammal, ahol az postacímmel rendelkezik, előrehaladott tárgyalások folynak. Ismerve az egyetem mögött álló hallatlan és globális méretű lobbierőt, csodálkoznék, ha épp New York büszke államán akadna meg a gépezet.

Ha pedig már a tanszabadság és a szerzett jogok témájánál tartunk, kedves Professzor Úr, javaslom, mélyüljön el a napokban elfogadott ukrajnai oktatási törvényben. Bízom benne, hogy önben az ügy egy lelkes támogatójára találhatunk. A CEU ötszáz hallgatóját és közel ennyi alkalmazottját ön szerint fenyegető – szerintem csak a jogegyenlőséget garantáló – intézkedés egy lapon sem említhető azzal, hogy Ukrajnában több százezer lengyel, román, magyar, görög kisebbséghez tartozó kisdiáktól veszik éppen el azt a lehetőséget, hogy a negyedik osztály felett saját anyanyelvén tanulhasson. A törvény több száz iskolának a létét, a kisebbségek jogait lehetetleníti el.

Ön – levele szerint – fontosnak gondolja a tanszabadság ügyét és a szerzett jogok védelmét, ezért kérem, írjon levelet az ukrán képviselőknek, az ukrán vezetőknek is. Ez olyan ügy, amiért tényleg érdemes kiállnia egy önhöz hasonló globális morális elhivatottsággal, a világban történő igazságtalanságok iránt ilyen fokozott érzékenységgel rendelkező tudósnak, olyan ügy, ami mögé tényleg érdemes odatenni az ön nagy erkölcsi tekintélyét. Ez szerintem elvi kérdés. Elvi kérdésekben, a legfontosabb értékeink esetén pedig nincsen helye a kettős mércének! Az, hogy erről kevesebbet olvashat Amerikában vagy Nyugat-Európában, mint a CEU ügyéről, ne riassza el az ügy támogatásától, végül is az igazság nem attól függ, hogy ki mondja, hogy ki áll mögötte, vagy hogy mekkora a lobbiereje, hogy valaki mennyire gazdag.

POPULIZMUS AKKOR VAN, AMIKOR ELFOGYNAK AZ ELLENÉRVEK

Ön azt kéri, hogy a Néppárt, mint egy populizmusellenes párt, ne tűrje el a populizmust a saját soraiban. Vitám van önnel. A Fidesz nem populista párt, Orbán Viktor nem populista. Populizmus az, amikor politikusok olyasmit ígérgetnek, amit az emberek hallani szeretnének, de megvalósításuk lehetetlen, vagy az, aki hangoztatja, nem képes és nem is akarja azt megvalósítani, csak szavazatokat akar szerezni, és ezért korbácsolja fel az indulatokat. A populizmus fogalmát a ma uralkodó liberális doktrína persze már kiterjesztette mindenre, ami neki nem tetszik. Populizmus a bevándorlás megállítása, mert az lehetetlen. Populizmus az erős határvédelem (megjegyzem, meglepő az európai sajtó különlegesen nagy figyelme a magyar határvadász századokra, vagy a kerítésre, és az az amnézia is, amit viszont Calais-val kapcsolatban tapasztalhatunk ugyanazon hangadóknál!), mert a bevándorlók jogait sérti, egy jogállam ilyet nem tehet. Populizmus a teljes foglalkoztatottság ígérete, mert az bonyolult kérdés. Populizmus, ha valaki azt mondja, hogy a válság terheit nem csak a kisembereknek, hanem a bankoknak, multinacionális cégeknek is viselniük kell, mert az megingatja a kapitalista versenygazdaság alapjait. Populizmus a devizahitelesek megsegítése, mert mindenki álljon helyt maga az adósságáért, viselje korábbi rossz döntésének a terheit (hogy svájcifrank-hitelt vett fel a válság előtt, amikor az még olcsó volt, és aztán adósrabszolgaságba került). Populizmus a súlyos bűncselekményt elkövetők büntetésének szigorítása, mert a bűnözőket vissza kell vezetni a társadalomba és addig is felhasználóbarát börtönökben lehet csak tartani őket. Populizmus, ha valaki arról készít statisztikát, hogy van-e összefüggés a bűncselekmények, mondjuk a nemi erőszak és a bevándorlók számának emelkedése között, mert az ilyesmi még rasszizmus is. Populizmus arról beszélni, hogy az európai muszlim enklávékban elnyomják a nőket, megbélyegzik a melegeket.

Bebizonyítottuk, hogy hatékony határvédelemmel az illegális bevándorlás megállítható

Összefoglalva: populizmus minden kérdés, amelyről egyesek nem szeretnének beszélni. Nem meglepő ezek után a közbizalomnak az a zuhanása, amit a politika, a sajtó, a média a mi, nyugati világunkban elszenved. Én demokrata vagyok. A néppárt demokrata párt, és tagpártjai – mint a CDU-CSU, a Forza Italia, a Les Républicains, a Partido Popular vagy éppen a Fidesz – több évtizedes hallatlan politikai sikerének az a legfőbb titka, hogy mindig odafigyelt az emberekre. Nem elvont doktrínákat hajszoltunk, hanem képviseltük a választóinkat, pragmatikusan alakítottuk a politikánkat, a populust, a népet szolgáltuk. A közelmúlt francia- és németországi eseményei is arra ékes tanulságok, hogy nem szabad feladnunk azt a politikát, amely az emberekre figyel, nem szabad átengedni a terepet a handabandázóknak, azoknak, akik mindenben csak a rosszat látják meg, de válaszaik nincsenek, megoldásaik nincsenek a nehéz problémákra. Vannak ilyen pártok Magyarországon is, tőlünk jobbra is és balra is. Megküzdünk velük a saját igazunkért.

A Fidesz az Európai Néppárt ötödik legjelentősebb és második legsikeresebb pártja. A ciprusi tagpárton kívül mi vagyunk az egyetlen, amely nem kényszerül a néppárti politika elveit tompító, gyengítő vagy eljelentéktelenítő koalíciós kompromisszumokra, mert a mandátumunk (beleértve magunkba persze a magyar kereszténydemokratákat is) egyedül is elég a kormányzáshoz. Mi erőnk, társadalmi támogatásunk ismeretében harcosabban és határozottabban tudunk küzdeni a néppárti céljainkért. Tisztában vagyunk a felelősségünkkel, még ha csodálkozunk is, ha néha saját kollégáink rajtunk is számon kérik az ő maguk által megkötött, néha engedékeny kompromisszumokat.

A Fidesz olyan párt, amely évtizedes kormányzati tapasztalattal rendelkezik, és 1988-as, a kommunista rendszerrel szembeforduló megalakulásától kezdve sosem elégedett meg a kitaposott ösvénnyel vagy a lejárt, régi, már sokszor kudarcot vallott receptek újrapróbálgatásával. Az új utak keresése sosem könnyű, sokan érdekeltek a régi rossz, megalvadt struktúrák fenntartásában, vagy nem ismerik fel, hogy változtatás, újítás nélkül minden eddigi eredmény elveszhet. Mi nem a „ne szólj szám, nem fáj fejem!” szólást követjük. A tehetetlenek, a konfliktuskerülők, a lusták sosem fogják előrevinni a világot, sosem fogják megoldani a problémákat.

Ma egész Európát eluralta a bizalmatlanság az állam, a politika intézményei iránt, ami azzal fenyeget, hogy az emberek magában a demokráciában csalódnak. Nem csoda, mert azt látják, hogy az őket képviselni hivatott, többségi választott intézmények egyre tehetetlenebbek, egyre kisebb befolyással rendelkeznek, mert erejüket nemzetközi intézmények, szerződések, senki által nem választott elitbíróságok, gazdasági konglomerátumok vagy épp a szervezett bűnözés gyengíti le. A Fidesz a fontos lépések megtételekor, az innovatív, néha unortodox kezdeményezéseinél mindig arra törekedett, hogy bevonja a döntésbe az embereket, hogy visszaszerezze a többséget képviselő hatalom cselekvőképességét. A mi pártunk alapelve mindig is az volt, hogy sose a kifogásokat keresd, hogy egy nehéz problémát miért nem lehet megoldani, hanem változtasd meg a feltételeket, hogy meg lehessen oldani őket. Tizenegy év kormányzás után ennek a politikának a sikerei már világosan megmutatkoznak. De mindenért keményen meg kellett küzdenünk.

Ma Magyarországot az unióban sokan példának tekintik, amiért egy alacsony foglalkoztatottságú országból indulva mára megteremtettük a munkaalapú gazdaságot, ahol karnyújtásnyira van a teljes foglalkoztatottság, ahol a segély helyett munkából lehet megélni, ahol lecsökkentettük a munkát terhelő adókat, ahol a családtámogatások a felemelkedést és a népességgyarapodást segítik, nem pedig a függésbe és a szegénységbe való beleszorulást, ahol megvédtük a polgárokat a devizaválságtól. Ahol az állam pénzügyeinek rendbetételével garantáltuk, hogy a jelenünket nem a jövő erőforrásainak előre feléléséből finanszírozzuk, és ahol kivezettük az országunkat a 2004 óta tartó túlzottdeficit-eljárásból. Olyan ország, ahol az embereknek, ha este kimennek az utcára, nem kell félniük, és ahol nincsenek olyan zónák, ahova a rendőrség sem meri betenni a lábát, mert nálunk az állam cselekvőképes, fenn tudja tartani a rendet és meg tudja védeni a polgárait, ami sajnos nem mindenhol van így ma Európában.

Tisztelt Professzor Úr! Ön populistának bélyegez minket, amiért a politikánkban visszatükröződni látja az embereknek a mai hivatalos politikai szájkosárnyelv szerint nem feltétlenül korrekt gondolatait. Azzal nem vádolhat minket, hogy ne teljesítettük volna, amit a polgároknak ígértünk. Az elmúlt hét évben a magyar munkanélküliségi rátát majdnem tíz százalékkal nyomtuk le, és ma az unió legalacsonyabb mértékű öt országa közé tartozunk, az ifjúsági munkanélküliség a második legalacsonyabb az unióban. A válság terheit szétterítettük, különadókkal bevontuk a teherviselésbe a bankokat, a telekommunikációs és energetikai vállalatokat. Az Európai Bizottság tanácsaival szemben is kisegítettük az állampolgárokat a svájcifrank-hitel csapdájából, még mielőtt becsapott a villám.

Ellenfeleinknek a legjobban mégis az fáj, hogy bebizonyítottuk, igenis lehetséges a hatékony határvédelem, és hogy az illegális bevándorlás megállítható. Nem a bajt kell Európába hozni, hanem a segítséget kell a forrásországokba vinni! Ők évtizedeken keresztül tehetetlenül, sajnálkozva tárták szét a kezüket, hogy ezzel a természeti erő bizonyosságával és elháríthatatlanságával történő jelenséggel úgysem lehet mit tenni, el kell fogadni és alkalmazkodni kell hozzá. Azt is bebizonyítottuk, hogy az emberek az életüket érintő fontos kérdésekben igenis bevonhatók a döntésekbe, és hogy ez erősíti a demokráciát. Ez az ön vélekedésével szemben nem populizmus, hanem a demokrácia iránti polgári bizalom helyreállítása. Ma divatos angol polkorrekt kifejezéssel: empowerment of the people – az emberek hatalommal való felruházása, a hatalom visszaadása a kezükbe.

Azért írtam ilyen hosszú cikket, mert másokkal együtt, egykori tanítványaként adok a véleményére, és szomorúan látom, hogy beszállt egy olyan kórusba, amely nem a kiutat, hanem a kifogásokat keresi, és közben még arról is elfelejtkezik, hogy teljesítse minden mester legelemibb kötelességét, hogy mérjen, mielőtt vág.

Ön nyilván nem emlékszik már az Oxfordi Egyetem Balliol College-ának Senior Common Roomja sarkában az ön speckollján csendesen az előadására figyelő, harminc évvel ezelőtti Soros-ösztöndíjas magyar hallgatóra. Pedig annak a kommunista rendszerből jött diáknak, ha kisebbrendűségi érzése, kultúrsokkja vagy tökéletlen nyelvtudása miatt bele nem is mert szólni az ön szemináriumán folyó izgalmas vitába, sokat jelentett, amikor az akkori, az ő, rendszerváltásra készülő közép-európai problémái szempontjából eléggé irrelevánsnak és skolasztikusnak tűnő oxfordi jogfilozófiai irányok között a gyakorlatra odafigyelő, szociológiai szemléletű teoretikusra bukkant éppen Steven Lukes professzor, az ön személyében. Ez a látogató diák, amikor terminusa végén hazament a hazájába, megalapította a Fideszt, amely más szervezetekkel együtt, a határozott Margaret Thatcher, Ronald Reagan és a teszetosza Gorbacsov segítségével legyőzte a világtörténelem egyik legsötétebb ideológiai rendszerét, a kommunizmust.

Igen, Soros-ösztöndíjjal jártam ott, így volt alkalmam az ön néhány előadását is látogatni. Ezért hálás vagyok az adományozónak, az egyetemnek, az önhöz hasonló tanároknak. A hála kifejezése persze nem úgy történik, ahogyan ma egyesek számon kérik rajtunk. Nemrégiben az Európai Parlament flamand liberális frakcióvezetője, Guy Verhofstadt vonta kérdőre Orbán Viktort, hogy miként tudja összeegyeztetni azt a kritikát, amit Soros Györggyel szemben gyakorol azzal, hogy ő is Soros-ösztöndíjas volt harminc éve Oxfordban. Mert nem gondolom, hogy egy ösztöndíjjal meg lehet vásárolni valakinek a gondolkodását. Ez az érvelés arra hasonlít, amit a magyar rendszerváltozás idején gyakran hallottunk mi, a kommunizmus ellen harcoló fiatalok a demokrácia ellenségeitől, hogy miképp is fordulhattunk szembe azzal a rendszerrel, amely kitaníttatott minket!

Bízom benne, hogy gondolataimmal segítettem abban, hogy jobban megértse, mi történik Magyarországon, és hogy bár rengeteg megoldandó problémánk van, de önnek nem szükséges a magyar demokrácia állapotai miatt jobban aggódnia, mint a saját két hazája, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság nehézségei miatt.

A cikk megjelent a Magyar Idők 2017. október 4-i (10. old) és október 5-i számában (10. old).