Rendezvények

Szájer József az Eszményből bálvány című könyv bemutatóján

Szájer József az Eszményből bálvány című könyv bemutatóján

2015. 06. 26.

Az emberiségnek Platón mestertől kezdődő, vagy talán még nála is régebbről eredeztetett, nagy álma, hogy az állam kormányzását a tudós gondolkodókra kellene bízni. Mivel az állítólag az istenek által random kiválasztott királyok nagy bizonytalansági, zsarnoksági kockázatot, a nép által megszavazott, annak kényének-kedvének ezért aztán mindenben kiszolgáltatott demokratikus elöljárók meg lapos, földre, sárba húzó zsigeri alantasságot és középszerűséget jelentenek, ráadásul egyik variáció sem nagy barátja a szabadságnak.
 
Már rögtön itt az elején korrigálnom is kell magamat, mert rosszul használtam az alanyt. Ez az álom nem az emberek, a polgárok álma, nem is az emberiségé úgy en bloc, hanem Platóné, és a hozzá hasonló gondolkodóké volt. Ez utóbbiak ugyanis – persze csak és kizárólag a jóindulattól vezettetve – nem csupán elégedetlenek a világ aktuális állásával, hanem szerencsénkre mint a világ lelkiismeretének letéteményesei mindig tudnak megoldást is arra, hogyan lehetne a rossz állapotokat
meghaladni. És a platóni tan szerint ők fel is ajánlkoznak arra, hogy amire a királyok és a választott elnökök nem képesek, majd ők a tudásuk, műveltségük által vezetve meg fogják oldani.
 
A királyok korának vége, de huszadik század nem csak azt tanította meg az emberiség európai felének, hogy az általános választójog alapján létrejött tömegdemokrácia milyen hallatlan alkotó energiákat képes felszabadítani, hanem azt is, hogy a többség, vagy álságosan a többségre  hivatkozók uralma mennyire zsarnoki tud lenni.
 
Ezért aztán az elmúlt hatvan év jórészt azzal a kísérlettel telt el, hogy miképpen lehet a többség demokratikus elvének megőrzése mellett mégis biztosítani a szabadságot és a kisebbség védelmét, hogyan lehet a demokráciát a jog uralmával és az egyén jogaival párosítani.
 
Különösen az alkotmánybírók felelnek meg a platóni eszménynek, ők koruknál fogva tapasztaltak, kiválasztási mechanizmusukat tekintve is a tudás emberei, hosszú, gyakran életfogytig tartó kinevezésük, magas állami jövedelmük garantálja nekik a pártatlanságot és a függetlenséget, nekünk meg azt, hogy rövid távú célokért vélhetően nem fogják feláldozni sem szakmai hírnevüket, sem az általuk védendő alapértékeket. Ők az állam, a szabadság lelkiismerete. Szavuk mindig megfontolt, övék a végső szó, ők teszik ki a pontot a hosszú nehéz viták végére.
 
Ki lenne hát náluk alkalmasabb arra, hogy irányt szabjanak az államnak, a közösségnek?
 
Ezek az emberek nem mondanak tüzes szónoklatokat, nem fényképezkednek kiskutyákkal és maszületett csecsemőkkel. Nem látogatnak tejüzemekbe, nem avatnak hidakat. Nem mosolyognak vissza ránk álságosan gigantikus útszéli plakátokról sem. De soha nem is kell ellenzéki interpellációkra válaszolniuk, vagy állni a kritikus választók kérdéseinek rohamait. Nem ők indítják a háborúkat, de nem építenek stadiont sem. Ha kritizálják is őket a bírálókat gyorsan lehurrogják azzal, hogy az ilyesmi nem illendő.
 
Tiszteletre méltó okos emberek. Szavuk halk és csendes. Csak kevés temperamentumos, harcos ember van köztük, mint mondjuk Scalia főbíró úr, a hozzá hasonlók azonban kivételek, akik a szabályt erősítik. Erejük és hatalmuk nem ebben van.
 
Egyikük most írt egy bátor könyvet, amely nyugtalanító kérdéseket vet fel. Könyve, amelyben a jog, a jogtudomány mibenléte, az emberi méltóság alapkérdései vázlatosságában is szinte enciklopédikus teljesség felé mutató kifejtése mellett megszólal a már sokat emlegetett lelkiismeret is, és felhívja a figyelmet arra, hogy az ellenőrzés nélküli hatalom miképpen tudja eltorzítani az emberiség legnagyszerűbb vállalkozásait is, arra, hogy a jó és javító szándék is deformálódhat ha túlzásba viszik, arra hogy a jogállam nemes eszméje miként fordult át szemünk láttára valami dogmatikus autokratikus bálvánnyá, az egyes kivételezettek által kinyilatkoztatott helyes útról letérők ellen fegyelmezésként használható furkósbottá.
 
Varga Zs. András a sánc másik oldaláról emeli fel csendesen de robosztus erővel és briliáns intellektuális háttérrel és tudósi felkészültséggel a hangját abban a fontos kérdésben, amely az elmúlt évek talán legforróbb politikai vitáinknak a tárgyát képezte.
 
Melyek az állami cselekvés jogi korlátai? Hogyan egyeztethető össze a jog uralma a kormányzati hatékonysággal, mi a többségi akarat és az alkotmányosság viszonya, átveheti-e a bírói ág az alkotmányozó hatalmat, sérti-e a népszuverenitást, vagy hogy egyenlő mércét alkalmaz-e a puha jogra építkező egyre nagyobb befolyású nemzetközi alapjogvédelem?
 
Kérem engedjék meg nekem, a politikusnak, aki ezeknek a vitáknak aktív résztvevője voltam, hogy itt és most a könyv kapcsán is politikai véleményt mondjak, ne pedig jogtudományi műelemzést.
 
Mikor az Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája című könyvet olvastam a amerikai Legfelső Bíróság mai elnökének a bölcs mondatai jutottak eszembe. Meghallgatásakor, megválasztása előtt Roberts úr azt mondta – ott ültek a szenátorok előtte –, hogy tisztában van azzal, hogy a képviselők mennyit küzdöttek azért, hogy az emberek megválasszák őket, és bíróként majd azt is tudni fogja, hogy a polgárok közül hányan szavazták meg őket képviselőket, és hányan szavaztak őrá, a bíróra, hogy ezzel az óriási legitimációs különbséggel tisztában lesz, és ennek a felelősségével, a jogszabályok, az alkotmány mások által megfogalmazott szövege iránti alázattal fogja meghozni a döntéseit. Úgy legyen!
 
A magyar állam rendszerváltáskori húsz esztendeje során korábbi rossz tapasztalataink korlátozó hatására nagyobb hangsúly volt a kormányzati cselekvést ellenőrző, fékező jogállamisági mechanizmusokon, mint a válságos időkben szükséges bátor cselekvés feltételeinek garantálásán. Nagy transzformációs ügyeinket, mint az előző kommunista rendszerhez való viszony tisztázása, az igazságtétel, a kárpótlás, vagy a szabad piac és az állami befolyás közötti helyes arány kialakítása, a privatizáció vagy a közvagyon, a fogyasztók védelme, vagy a mai kornak megfelelő poszt-trianoni nemzeti összetartozás kérdéseit mind egyfajta védekező szempontból néztük. Kialakult annak a politikai kultúrája, amely egy-egy nagyobb társadalmi vállalkozásba való belekezdéskor nem azt kereste miképpen lehet az előtte tornyosuló akadályokat eltávolítani, hanem ahhoz gyűjtötte az érveket, hogy ezen akadályok miatt miért nem lehet valamit megvalósítani. A cselekvéseinket, elhatározásainkat tompító belső erőink maguk fegyvereztek le minket. Ezek után nem csoda, hogy az emberek jelentős része csalódott az új szabad jogállamban.
 
Nem tartozom azok közé, akik minden hibát, bajt azok nyakába varrnának, akik többnyire jószándéktól vezettetve felhívták a figyelmet az akadályokra, vagy éppen szerepükből fakadóan néha lehetetlenné is tették bizonyos kormányzati szándékok megvalósítását. Már csak azért sem, mert ennek a korszaknak magam is aktív szereplője voltam (vagyok), nem akarok álszent lenni és talán célszerű volna, ha mindenki előbb a saját portája előtt söprögetne.
 
Varga Andráshoz hasonlóan tisztelettel adózom azon jogászok, köztük kiemelten Sólyom László professzor, egykori tanárom előtt, akik a kilencvenes évek elején az új magyar jogállamiság alapjait hallatlan szívósággal próbálták lerakni. Ugyanakkor nagyon tanulságosnak, önmagán is túlmutatónak tartom a szerző által alapos részletességgel bemutatott folyamatot, hogy miként jutott el ez a történet a jogállamiság, a jogbiztonság elvének túlzásba hajtásához. Mindezt persze a politikai alkotmányos patthelyzet, a politikai elit megegyezésképtelensége nem csak segítette, hanem éppenhogy lehetővé tette. Lám itt van is egy jó nagy szemetes saját porta! Talán annyi mentségem van, és ezt még a szerzőtől is megkapom, hogy az új Alaptörvény, amelynek egyik alkotója vagyok, egyik legjelentősebb vívmánya éppen az, hogy véget vet ennek a túlzásnak. Általa helyreállítottuk a törvényhozói, az alkotmányozói és a bírói hatalmi ág között korábban megbomlott egyensúlyt, jogi értelemben is biztosítottuk a többségi felhatalmazású, demokratikus cselekvés nagyobb szabadságát.
 
A könyv egy másik már veszélyesbe hajló nemzetközi, európai szintű jogállamisági  álcába bújtatott törekvést is pontosan elemez. Az elmúlt négy esztendőben előttünk kibontakozó tendencia szellemi, elméleti, filozófiai keretbe helyezése Varga András kiemelkedő érdeme, és mindenkinek ki kell nyissa a szemét. A kettős mérce nyílt vállalása, a választásokon többszörösen is megerősített többségi népakarat félreseprése, a soha át nem ruházott népfelség, szuverenitás aláásása nem pusztán a politikai vagy jogászi elit ügye, hanem széles értelemben vett társadalmi, nemzeti és európai ügy.
 
Mint demokrata, mint jogász, mint a polgári jogok elkötelezettje, egykori szabadságharcosa, mint európai polgár fel kell hívjam mindannyiunk figyelmét, hogy mit kockáztatunk azzal, ha a demokratikus többség által legitimált cselekvést a politikai korrektség, a túlzásba, a fétisbe hajtott ideológiai jogvédelem ellehetetleníti. Fel kell hívjam mindenki figyelmét, hogy a közös európai eszme legnagyobb ellensége a hatásköreit átlépő, garanciák nélküli európai föderalizmus túlhajtása.
Itt élünk Európa közepén, viharos átalakulások közepette, látjuk mi is történik körülöttünk. Mindennél jobban szükségünk van arra, hogy megtaláljuk a helyes irányt hazánk, Magyarország, a magyar nemzet számára. Ehhez alapértékeink józan megfogalmazására van szükség. Az új Alaptörvény megtette ebben az irányban az első lépéseket. Kiáll a demokrácia, a joguralom, a szabadság, Magyarország európai értékrendje mellett.
 
Ne hagyjuk, hogy ezeknek az elveknek a doktrinér túlzásait kihasználva a szabadság és a közös Európa ellenfelei győzzenek. Ha a demokratikus rendszer nem hatékony, ha nem tud rendet, biztonságot, hatékony válságkezelést biztosítani, ha nem képes megvédeni a polgárokat, akkor elveszik az emberek bizalma a demokrácia iránt. Ha Európa nem képes együttműködését a nemzetek tiszteletére alapozni, ha rendre túllép hatáskörein elveszik az emberek bizalma az unió iránt.
 
Cselekedeteinket alaposan meg kell fontolnunk, és az, hogy egyes nemzetek, politikai körök nem bírják ideológiai szemellenzőiket levetni, még nem elég ok arra, hogy mi a saját érdekeink ellen cselekedjünk. Minket magyarokat, persze pusztán az, hogy egy küzdelmet kisebbségi helyzetből kezdünk, nem szokott visszariasztani.
 
Az ehhez szükséges tisztánlátást olyan könyvek tudják megalapozni mint Varga dékán úr most bemutatott műve. Türelmetlenül várjuk mindannyian a folytatást!
 
Az állam kormányzását pedig bízzuk bátran a szabad választáson demokratikus felhatalmazással bíró vezetőkre, és megfelelő, nem lebénító társadalmi kontroll mellett azért hagyjuk őket cselekedni.
 
Legyen béke, szabadság és egyetértés!