Hírek

Szájer József beszéde a Fidesz XXV. Kongresszusán

Szájer József beszéde a Fidesz XXV. Kongresszusán

2013. 09. 28.

Tisztelt Kongresszus!

Az előző századforduló elképesztően termékeny ismeretterjesztő írója, Gaál Mózes, ha ma élne, biztos minden tévéshow állandó vendége lenne. Hun és magyar mondák című művében ez a kiváló férfiú azt írja, hogy amikor a steppén eljött a döntés ideje, hogy az ősmagyarok elinduljanak Nyugatra, voltak, akik, vagy azért, mert betegek vagy mert öregek voltak már eleve a maradásra voltak bénítva. De az épek és egészségesek közül is, írja Gaál Mózes, leginkább azok vállalkoztak erre a nagy történelmi honkereső útra, "akik – idézem – nem féltek a kalandos élet zavarától". Ha igaz a történet – és miért is ne hinnénk el Gaál úrnak akár bemondásra is – akkor, mi ma élő magyarok génjeinkben is hordozzuk a kihívások iránti lelkesedést.

Derék őseink, kaland és a zavar alatt persze nyilván nem Cohn-Benditek, Tavaresek és Redingek vitézi mércével nyilván már általuk is puhánynak tarthatott verbális attakjaira gondoltak. Még akkor sem, ha a mai politikusok békésnek mondott európai szótárából sem hiányoznak a militáris hasonlatok, mint nukleáris opció, atombomba vagy netán a kissé kevésbé korszerűnek mondható lovasroham, Kavaliere.

Igaz, a mai világ békés hangulatú szakkifejezései is hordozhatnak veszélyt jelző baljós üzenetet. Vegyük csak sorra: túlzottdeficit-, kötelezettségszegési eljárás, adminisztratív levélváltás, támogatás- felfüggesztés, vagy éppen LIBE vagy Velencei Bizottság…

Akik velünk együtt élték át az elmúlt több mint három évet itt ebben az egykori vállalkozó szelemű őseink által végül sikeresen meglelt nagyszerű hazában gyakran érezhették, hogy az ország mai vezetőiként a Fidesz, a Kormány, a miniszterelnök, európai képviselőink nem riadtak vissza a "kalandos élet zavarától" sem, ha meg kellett védeni az ország érdekeit.

Tudtuk jól, nincs időnk arra, hogy a szeplőket számlálgassuk (Nemes-Nagy Ágnes). Nem saját lelkünk békére hajló igényeinek kielégítése, hanem az ország megvédése, szellemi, kulturális és anyagi erőforrásainak megmentése volt a cél.

Persze mindig vannak akadékoskodók, akik visszasírják a zaj nélküli csendet, amikor országunk vezetői nem kerültek semmilyen konfliktusba vagy vitába a világgal, hanem ellenállás nélkül, kicsiként, zokszó nélkül adták fel az ország érdekeit, tűrték el, hogy nem tekintettek minket magyarokat másokkal egyenrangúnak. De mi véget vetettünk ennek. Az önfeladás és az önkéntes harakiri időszakának vége. Magyarország az elmúlt években térdeplő helyzetből felállt, felegyenesedett.

Először: Visszafizettük a Valutaalap gazdasági önállóságunkat kiszolgáltató, az országot csődbe vivő szocialista kormány által felvett hitelét. E hitel nélkül, akkor az ország nem élte volna túl a katasztrófát. Aki oda vezetett minket a szakadék szélére, most előszeretettel osztogat jótanácsokat mint egy mindenttudó  nemrég frissített szoftverű GPS, hogy merre kanyarodjunk egy-egy veszélyesebb útszakaszon.
– Újratervezem az útvonalat! – mondja ő. De ne hagyjuk neki, hogy valaha még egyszer odaülhessen a kormányhoz! Az meg, ha csak szövegel, az még néha szellemes és szórakoztató is lehet, főként, ha pont az ellenkezőjét tesszük annak, amit mond. Minket ez a duma már nem zavar, és mivel demokraták vagyunk, mindennél többre tartjuk a szólás szabadságát.

Aki látta, hogy mondjuk a nagy és erős, elénk gyakran példaként állított Spanyolország mit meg nem tett azért, nehogy a Valutaalap, vagy az újabban rettegett, nekünk magyaroknak különösen baljósan hangzó úgynevezett Trojka (ami nem más mint a Valutaalap, az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság hármasának szakértőiből álló direktórium, azaz az a senki által nem választott testület, amely átveszi egy-egy csődközeli ország választott kormányától a gazdasági vezetést) tehát a trojka "jótanácsaira" legyen utalva, az megérti, hogy mit is jelent egy ilyen visszafizetés, és az, hogy nem kellett az általuk felírt recepteket követni. Azóta, persze már maguk is jórészt beismerték, hogy ezekre a receptekre írott orvosság alkalmatlan a beteg gyógyítására, az általuk okozott mellékhatások, mint a munkanélküliség növekedése, a gazdasági növekedés lehetetlenné tétele nagyobb károkat okoznak, mint az a betegség, aminek a gyógyítására belénk akarták tukmálni.

Másodszor: Magyarország kikerült a 2004-es belépésünk óta tartó úgynevezett túlzott- deficit eljárásból. Magyarul, az ország megtette éves költségvetési tervezésében azt a lépést, amellyel az új Alaptörvényben Magyarország által elsőként rögzített elvnek a követésével átállhat arra, hogy mai életünket, jólétünket, ne a jövendő nemzedékek vállára terheljük rá. Edmund Burke, konzervatív angol filozófus a mindenkori politika legnagyobb felelősségét éppen ebben, a nemzedékek közötti szolidaritás mára igencsak megbomlott elvének fenntartásában látta. A jövő nemzedékekért való felelősséget, a környezeti (ökológiai), pénzügyi és népesedési fenntarthatóság elvét Alaptörvényünk minden korábbinál és a világ minden más alkotmányánál is világosabban fogalmazza meg. De hogy ez nem maradt papíron, azt éppen a túlzottdeficit eljárás megszüntetése bizonyítja, amely a magyar emberek hatalmas sikere.

Ezt a gazdaságtörténeti eredményt úgy értük el, hogy sikerrel hagytuk figyelmen kívül mindazokat a jótanácsokat, amelyeket a külföld – egyes hazai körök által lelkesen visszhangzottan – úgynevezett szakértőinek minden kreativitást nélkülöző, egy automata konokságával – persze jó pénzért – folyton ismételgetett géphangjai mint egyetlen választható lehetőséget felénk közvetítettek. Kutyául zavarta is őket, hogy bebizonyítottuk, hogy az ő sehol és soha be nem vált ötleteikre nincsen szükségünk ahhoz, hogy talpraálljunk!

Most pedig már minket követnek a többiek is: a bankadó, a chipsadó, a magánnyugdíjrendszer átalakítása, a tranzakciós illeték, a rezsicsökkentés mind mind magyar innovációként kerültek bevezetésre nemrégiben Ausztriától Lengyelországig. Igaz gyakran ezek az országok lespórolták, hogy az ötlet szerzőit feltüntessék. De mi szívesen osztjuk meg tudásunkat, szellemi kreativitásunkat a világgal, és egyáltalán nem tartunk igényt a copyright díjára.

Harmadszor: Megvédtük a hazug támadásoktól országunk legfontosabb közjogi dokumentumát, új Alaptörvényünket Brüsszelben és Strasbourgban. Ez ellen Bárczafalvi Szabó Gergely, nyelvújítás kori irodalmárunk szavával egyesek "olyan mocskolódásokat" vittek "végbe, hogy a földnek is nehéz". Ha már ezt a kétszáz év előtti nem kevésbé viharos korszakot idéztem ide, nem hagyom félbe: Van a magyar nyelvújításnak egy sosem meghonosodott színes szava: álomhüvelyezés. Ma ezt a fogalmat a hazugság szóval szoktuk illetni. Ez is mutatja, hogy magyar elődeink milyen választékosak tudtak lenni.

Nos mikor pár hete Vivien Reding – akinek mi magyarok minden szavára Árgus szemekkel figyelünk, olyannyira, hogy azon kevés európai politikusok közé tartozik, akinek tevékenységét országgyűlési határozatba is foglaltuk – beismerte, hogy gyakran kettős mércét alkalmaznak velünk szemben, a szemen szedett európai álomhüvelyezés Magyarországgal szembeni sűrű alkalmazásáról is lerántotta a leplet. Nem csak azt ismerte el, amit mi az elmúlt három év tapasztalataira támaszkodva már régóta mondunk minden lehetséges alkalommal, hogy az európai unióban a szabadságjogokról vagy a jogállamiságról szóló vitákban gyakran kettős mércét alkalmaznak, hanem azt is, hogy ezt a kettős mércét rendre az „új" (ami az abszurd eurospeak nyelven: tíz évesnél alig fiatalabb) tagországokkal szemben alkalmazzák.

Tisztelt Kongresszus!

Az egyik zöld képviselő a strasbourgi vitában egyenesen úgy fogalmazott, hogy ők gyalázkodásukkal épphogy a magyar embereket akarják megvédeni saját kormányuktól. Elfelejtette megkérdezni, hogy a magyar polgárok igényt tartanak-e erre a védelemre. Nos kedves képviselő asszony, ebből a külső baráti segítségnyújtásból ők sem kérnek! A magyarok, még ha imádnak is vitatkozni, veszekedni, de el tudják rendezni maguk között saját dolgaikat.
Megjegyzem, úgy tűnik, hogy az álomhüvelyezőkre, az elmúlt évek Magyarország elleni legdurvább támadásainak karmestereire, a német polgároknak sincs többé szükségük, és ezt tudomásukra is hozták, amikor a múlt héten kibuktatták őket a Bundestagból. Hogy ők ezt isteni igazságszolgáltatásnak, vagy a demokrácia leckéjének tartják-e, nem tudjuk, de legalább helyettünk végre saját magukkal fognak foglalkozni egy darabig. Ha már korábban is ezt tették volna talán nem ide jutnak.

Kedves Küldött-társak!

Mi a magyar politika európai együttműködés iránt elkötelezett nemzedéke vagyunk, mi már akkor kiálltunk Európa mellett, amikor mások – sokan a még ma is aktív szocialista politikusok közül – Moszkva ukázait lesték. Mi megharcoltunk Európáért. Az igazi Európa számunkra azt a helyet, azt a kiegyensúlyozott intézményrendszert jelenti, ahol a nemzetek együttműködnek. Együttműködnek közös ügyeik sikerre vitelében, de nem szólnak bele olyasmibe, ami csak ránk, magyarokra tartozik. Különösen nem akkor, ha ők maguk is azt teszik, amiért minket bírálnak. Azok a közös Európa valódi ellenségei, akik alaptalan vádjaikkal, mindenre azonnal farkast kiáltó allergiás reakcióikkal, álomhüvelyezésükkel aláássák az együttes európai cselekvés hasznába vetett hitet, akik felesleges, értelmetlen viszályokat keltenek, akik nem képesek meghúzni az elválasztó vonalat a nemzeti és az európai feladatok között, akik fel akarják számolni a nemzeteket egy közös euró- kormány érdekében, akik azt mondják, hogy vessük sutba közös szellemi, kulturális, vallási és nemzeti hagyományainkat. Akik ezt teszik, rosszat tesznek Európának és az európai embereknek. Az európai projekt fenntartása érdekében meg kell őrizni, vagy inkább újra vissza kell szerezni az emberek támogatását. Európa nem lehet néhány felvilágosult, elitista mindenttudó gyakorlóterepe, Európa csak akkor lehet sikeres, ha az európaiak támogatják azt.

Mi magyarok, mi fideszesek készen állunk az együttműködésre, tíz év európai parlamenti jelenlétünk elég bizonyíték kell, hogy legyen erre. Fontos, befolyásos szerepet érdemeltünk ki.

De nem tudunk szótlanul elmenni az unió vezetési hibái, következetlenségei mellett sem. Mikor ezeket szóvá tesszük, bár sokan így próbálják beállítani, az nem unió-ellenesség. Mi nem azért léptünk, be, hogy értelmetlen központi utasításokat hajtsunk végre, hanem egyenrangú félként bele akarunk szólni a közösség ügyeibe. Nem értjük, mi készteti az unió egyes vezetőit arra, hogy friss Alaptörvényünk, amelyen még meg sem száradt a tinta, azonnali módosítását követelik rajtunk, amint az 2012 januárjában történt, mert úgymond nem tetszik nekik benne az a szabály, hogy a nemzeti bankot össze lehet vonni a pénzügyi felügyelettel. Azt még kevésbé értjük, hogy miután, jobb lelkiismeretünk ellenére, az ő követelésükre ezt módosítjuk, utána, alig másfél év múlva üdvözlik az ötödik módosítást, amely lehetővé teszi (vajon mit is? bingó!) a nemzeti bank és a pénzügyi felügyelet összevonását! Mi, egy közösség tagjaként hajlandók vagyunk betartani annak szabályait, még kisebb cikkcakkokat is tolerálunk, de ha legközelebb is ilyen szélkakas módjára közlik az elvárásaikat, elbizonytalanodunk, hogy azok eredetileg hiteles és bölcs megfontoltsággal kerültek-e megfogalmazásra, és hogy mennyire lelkesen kell követni azok minden kanyarulatát.

Kedves Barátaim!

Sokat végeztünk az elmúlt években, de a küzdelmeknek korán sincsen vége. A könnyen szerzett kilencedtől, tizedtől megfosztott erők tovább harcolnak érdekeik védelmében, és nem adják könnyen. Tovább folynak ellenünk Brüsszelben a rezsicsökkentés, a nemzeti étkezési utalványok, a közszolgáltatások saját kezünkbe vétele miatti eljárások. Mondvacsinált, vagy gyakran még az előző szocialista kormányok által okozott ügyekre hivatkozva halljuk tovább a fenyegetőzést, hogy elvehetik tőlünk az uniós támogatásokat. Ezért továbbra is ott kell állnunk, ahol nemzeti érdekeinket kell megvédeni. Könnyebb volna ez a munka, ha Brüsszelben és Strasbourgban, de Budapesten is, minden magyar partnerünk lenne ebben, de sajnos vannak magyarok is, ott is, itthon is, akik nem a sikerben érdekeltek.

A jövő évi országgyűlési, majd európai parlamenti választás igazi tétje, nem az, hogy  együttműködés lesz-e Magyarország és az unió között, hiszen az elmúlt évek néha zajos szóváltása közepette is mindig sikerült újra megtalálni, a már a mi érdekeinknek is megfelelő módon a közös hangot. A tét az, hogy visszatérünk-e a hamis, és Magyarországra nézve előnytelen engedmények ellenállás nélküli csendjéhez, vagy képesek leszünk megőrizni az elmúlt évek vívmányait és az önálló döntés képességét. A jövő évi választások tétje egy erős, saját lábán álló, cselekvőképes, egyenrangú Magyarország vagy az újbóli csőd és önfeladás. Az ország jövője a tét, és – kedves barátaim – mindannyiunkon múlik, hogy erre a kérdésre minél többen adják majd áprilisban és májusban a helyes választ: Erős Magyarország!

Egykori, új hazát kereső őseink sem adnák ennél alább, és, hogy ezt elérjék, nem ijednének meg egy kis kalandtól sem.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.